Fényárnyék

Egy lányarcot látott álmában. Nem aludt nyugtalanul, éppen felébredés előtt volt, de megmaradt emlékezetében. Rendszerint, emlékezett álmaira. Olykor előfordult, hogy több napig bevésődött az agyába, míg csak le nem írta; aztán szépen elfelejthette. Akkor is így volt. Sokáig töprengett álmán. Próbálta visszaidézni a látott kép minden apró részletét: Barna, talán világosbarna hajú lány .. szemüveggel, vagy anélkül – morfondírozott magában. Nem tudta mire vélni. Az biztos, állapította meg magában, hogy arca, szeme,orra és szája volt annak, amit látott, de hogy csak hozzáképzelte-e az érzésmasszához, vagy tényleg szerepelt az álomban, azt nem tudta eldönteni. Még napok múlva is egyre csak ez a különös álomkép járt a fejében. Már megtörtént vele, hogy agya arcokkal volt teli, de akkor direkt történt. Akarta, hogy így legyen. Szerelmei arcát véste jól emlékezetébe, s ábrándozott róluk. Aztán persze később, mikor már nem volt szükség rá - mert az elképzelt hölgyemény elutasította őt – alig győzte kitörölni ezeket az erősen bevésett arcokat emlékeiből.

Amatőr álomfejtő. Így definiálta volna magát, ha kérdezik. Az álmait igyekezett feljegyezni, s néha oly erős késztetése volt, hogy nem is bírta elfeledni az álmot, míg csak papírra nem vetette.

Nem tudott ezen furcsa álom felett sem napirendre térni. Egyre csak a képet látta, belső vetítőjén, mintha valami film peregne valahol a feje hátsó részénél levő vásznon. Ki ez és mi a szerepe ennek a lánynak, ennek az álomnak? - kérdezte magában. Nem zárta ki, hogy a nagy Ő legyen, de arra sem emlékezett, vajon tetszett- e lány maga? Nem tudta volna egyértelműen megmondani. Talán csak egy láncszem. S még ha meg is látja valahol, ennél több kell: találkozás, s beszédbe elegyedés. Vajon ő lesz az összekötő kapocs, aki elvezeti valamilyen titkos módón jövendőbelijéhez?

A metrón utazott, s leszálláshoz készülődött. Arra lett figyelmes, hogy egy 4-5 év körüli fiúcska a lassuló metróban ugrándozik. Neki biztossan nem engedték volna meg a szülei - gondolta, de nem is metrózott, anno. Vonatozott, nyaranta, amikor szüleivel és testvéreivel a Balatonra mentek.

Automatikusan a szülőket kereste szemével, reakciójukat figyelve. Rászóltak a gyerekre, pontosabban az anyja volt. Megszidta. De, ami érdekes volt, ahogy ő és az apa kinéztek.

Semmi rendkívüli. Átlagemberek. Hazafelé tartanak. A nő kövér, a férfi pedig hozzáképest sovány testalkatú. Vajon a nő mindig ilyen kövér volt? Biztosan nem – száguldott át agyán. Egy biztos: neki nem kell ilyen testalkat- határozta el. Bár tapasztalatai alapján elmondhatta, hogy csak formásabb lányoknak jött be. Mégis, az az erős elhatározássá érelelődő gondolat fogant meg benne, hogy nem alkuszik többet. csak azért is olyat választok – gondolta - aki tetszik nekem és végig tetszeni fog! Mert biztos, hogy magam választhatom meg, még ha a terv szerint is járok el, hisz arra tettem fel az életem; Felajánlottam a nagy tervhez még akkor, amikor még nem is tudtam, nem is hallottam nagy terv létezéséről. Biztos vagyok abban - fűzte hozzá magában -, hogy a célt számtalan módón el lehet érni és a megfelelő partnerek „sorba állnak”, akikkel végül a tervet kivitelezhetem. Nos, olyat választok, aki vékony, kecses! Muszáj, hogy tetsszen, hogy vonzódhassak a külseje iránt is, hisz van akinek a külseje szépnek mondott, de mégsem érzem, hogy vonzódnék hozzá … vagy mégis? - bizonytalanodott el. Ekkor eszébe jutott egyik legutóbbi beszélgetése. Hogy is mondta az a lány?- emlékezett vissza.

- Lássuk csak... szilárd képed van arról, hogy mit is szeretnél... de ez a szilárdság néhol pusztán illúzió önmagad megnyugtatására... rá fogsz ébredni, hogy az élet dinamikusabb annál, mintsem egyfajta "morállal" leírhatnád” - mondta

Mit értesz ezen morál alaltt? - kérdezte ő.

- Hááát... a morál az ember rendszeralkotó képességének kivetülése olyan eseményekre, melyekről nem rendelkezünk tapasztalatokkal, de eddigi tapasztalataink, benyomásaink és mások hatása arra késztet, hogy extrapoláljuk őket rájuk - mondta, s még hozzátette - egy etológustól kölcsnöztem különben.

Akkor rájött mit kell tennie. Mi az amit magában keresnie kell.

- Hogy ne morállal írjam le, ami igen nehezen változik és régmúlt eseményeken alapul

hanem sokkal rugalmasabban tudjam látni, ezáltal az illuzió is szertefoszlik és csak a szilárd kép marad”.- fogalmazta meg így akkor a lánynak.

- Bizony, jó meglátás – bíztatatta a lány

A beszélgetés pár napja zajlott. Akkor még nem értett mindent világosan. De mostanra már nyílvánvalóvá lett.

- Vagyis tudom, mit akarok, de csak azért akarom, mert azt gondolom, hogy korábbi tapasztalataim és benyomásaim alapján kell így vagy úgy akarnom; mintha az előző életemből vett tapasztalataimat is ilyenkor használnám fel, hogy „most” döntéseket hozzak.- összegzett magában tovább a mozgólépcső fele lépdelve. Ilyenkor mindig volt ideje gondolkodni, ahogy a metróállomástól a buszmegálló felé rótta egyhangú útjait, reggel és este is.

- Néha azt érzem mégis, hogy nem is tudom mit akarok - morfondírozott tovább - , s talán ez lehet a válasz ezen ellentmondásra is. Az élet dinamikus, tehát: állandóan változik, mozgásban van, s ennek megfelelően kell nekem is a szándékaim mellett kitartanom. Erős tudattal, hogy mit akarok, vagyis a szándékaimat illetően, de mégsem teljes mértékben múltbeli - akár előző életbeli – tapasztalataimra alapozva, hanem éppen kihasználva a megérző képességemben rejlő erőt, ennek segítségével válaszolni a kihívásokra. Már majdnem elérte a metrróállomás kijáratát.

- S hogy mit szeretnék? A tervet, a nagy TERVET megvalósítani, véghezvinni; Életfeladatomat, amely miatt megszülettem ide, a Föld nevű bolygóra. Társ is kell hozzá? -tette fel önmagának a kérdést. Igen - felelt rá azonnal -, egy társsal midenképpen könnyebb: megosztani örömöt és bánatot; kesrűséget és csalódást; sikert és kudarcot; szeretet és érzéki örömöt. Korábban többféle elképzeléssel is véltem bírni róla, -folytatta a megkezdett belső monológot - sőt, olyan is volt – a kezdet kezdetén - amikor úgy éreztem, hogy magam is megbírkózhatok, egyedül is, ezzel a feladattal; Egyet tudok: Legyen szép, varázsoljon el, ihlessen, s vigyen szellemi és lelki magasságokba, s az sem baj, ha akár 10 évvel fiatalabb! - ért véget gondolata, s ahogy kiépett a külszínre meglátta indulni készülő buszát, és elrohant.

Budapest , 2006.10.16 – 11.01.

"A félelem az elme gyilkosa. A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet. Szembenézek félelmemmel. Hagyom, hogy áthatoljon rajtam, fölöttem. És amikor mögöttem van, utánafordítom belső tekintetem, követem az útját. Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam."

Frank Herbert: A Dűne

"Amikor az ellenfeled félni kezd tőled, akkor csak hagyd hatni a félelmet, hogy megdolgozza, amíg a félelemből rémület lesz. A rémült ember önmagával küzd. Végül kétségbeesetten támadásba lendül. Az a legveszélyesebb pillanat, de általában számítani lehet rá, hogy a rémült ember elkövet egy végzetes hibát. Te most azt fogod megtanulni, hogy észrevedd és kihasználd ezeket a hibákat ..."

"A [kés]heggyel ölni nem művészet, de azért ebből ne csinálj gondot, ha ott a kínálkozó alkalom"

"Az első perceket fordítsd arra, hogy kiismerd a másikat! Lehet, hogy így elszalasztasz jó néhány lehetőséget a gyors győzelemre, viszont, ha kiismered az ellenfelet, az  biztos sikerre vezet majd. Ne siesd el a dolgot, menj biztosra!"

"Csak azzal számolj, ami a küzdelemben történik. Úgy sohasem érhet meglepetés!"

Frank Herbert, A Dűne

"Az ártatlanság lényege valami más. Az elszántság és az érzékenység keveréke.

Volt önzés ebben a hoquatban? Közömbös volt mások végzetével szemben?

Képes volt arra, hogy önmagát feláldozza?"

Frank Herbert, Lélekvadász

"Az idegennek nem volt szüksége rá, hogy Chantal megmagyarázza a történetet. Savinust és Ahabot valójában ugyanazok az ösztönök irányították: a Jó és a Rossz harcolt lelkükért, ahogy minden lélekért ezen a földön. Amikor Ahab megértette, hogy Savinus ugyanolyan, mint ő, azt is megértette, hogy ő is ugyanolyan, mint Savinus.
Önuralom kérdése minden. Meg választásé.
Semmi másé."
(Paulo Coelho)

" ... Pontosan.Csakhogy amíg beszélgettek [Ahab és Szent Savinus], Ahab egész idő alatt a tőrét élezte, attól a pillanattól kezdve, hogy Szent Savinus belépett a házába. Ahab abból a feltételezésből indult ki, hogy az egész világ olyan, mint ő. Próbára akarta tenni a szentet és azt kérdezte:
"Ha most belépne ide a város legszebb utcalánya, képes lennél azt gondolni, hogy egyáltalán nem szép és vonzó?"
"Nem, de uralkodnék magamon"-felelte a szent.
"És ha felajánlanék rengeteg aranypénzt, hogy hagyd ott a hegyeket, és csatlakozz hozzánk, tudnál úgy nézni arra az aranyra, mintha értéktelen kő lenne?"
"Nem. De uralkodnák magamon."
"S ha fölkeresne két testvér, s az egyik gyűlölne a másik viszont szentként tisztelne, tudnád-e azt gondolni, hogy nincs közöttük semmi különbság?"
"Lehet, hogy nehezemre esne, lehet, hogy szenvednék, de uralkodnék magamon, és egyformán kezelném őket."
(Paulo Coelho)

"De a helyzet sokkal bonyolultabb volt, mint Berta gondolta.A két kísértet elmagyarázta neki, hogy ez a Jó és Rossz harca, és senki sem avatkozhat bele. Itt most angyalok és ördögök küzdenek egymással. Időről időre  ugyanis összecsapnak, és ilyenkor nagy területekről dől el - és hosszú időre -, hogy áldás vagy átok száll-e rájuk.
"Nem érdekel. Én nem tudom magam megvédeni, ez nem az én harcom, én nem kértem, hogy részt vehessek benne" [mondta Berta]
A többiek sem kérték. Egy őrangyal hibájából kezdődött az egész, két évvel ezelőtt. Ekkor történt, hogy elraboltak egy asszonyt és két lányát. A nőnek és a nagyobbik lánynak meg voltak számlálva napjai, a hároméves kislányt azonban meg kellett volna menteni. Ez a kislány lett volna édesapja egyetlen vígasza, visszaadta volna neki a reményt és segített volna neki, hogy túlélje a borzalmas szenvedést. Az apja jó ember volt, s bár valóban szörnyű kínokat kellett volna elviselnie (ki tudja, miért, hiszen Isten útjai kifürkészhetetlenek, mindesetre ez volt a Mindenható eredeti terve), de aztán mégis rendbe jött volna. A kislány pedig a tragédia jegyében nőtt volna fel, és a gyerekkori trauma hatására az átlagosnál nagyobb lett volna benne az érzékenység a többi ember szenvedése iránt. Húszéves korától kezdve annak szentelte volna életét, hogy enyhítse mások fájdalmát. Fáradozása a világon mindenütt éreztette volna hatását.
Ez volt az eredeti terv. És minden e szerint is haladt: a rendőrség lerohanta az emberrablók szállását, eldördültek a lövések, összeestek a halálrajelöltek. Ebben a pillanatban a kislány őrangyala intett a gyermeknek, hogy hátráljon a fal felé. (Berta is jól tudta, hogy minden hároméves gyermek látja az őrangyalát és beszélgetni is tud vele.) De a kislány nem értette, mit jelez neki az angyal, és közelebb akart menni, hogy meghallja, mit mond.
Mindössze két lépést, harminc centimétert haladt előre, de ez elég volt, hogy eltalálja a halálos golyó. Ettől kezdve egészen más irányt vettek az események: a gyönyörű üdvtörténet elkeseredett küzdelemmé változott. Feltűnt a színen az ördög, és meg akarta kaparintani a férfi lekét. Azét a férfiét, aki tele volt gyűlölettel, a tehetetlenség érzésével és bosszúvággyal. Az angyalok nem nyugodtak bele, hiszen, mint már említettük, a férfi jó ember volt, és arra született, hogy segítsen a lánynak megváltoztatni a világot, noha a foglalkozása nem volt éppen rokonszenves."
(Paulo Coelho)

Csak épp benéztem, vajon még mindig nem tudok-e új bejegyzést írni és valami
intézkedés következménye-e ez az állapot, de örömmel nyugtázom, hogy átmeneti tilalom volt: nyugtával dícsérem a napot ;))
Jó éjt, mindenkinek! :)

Tegnap moziban voltam és későn értem haza, ahhoz képest, hogy ma
korán kellett kelnem, de ráadásul amikor az órámat beállítottam, az
időt "elgondoltam" és így egy órával később keltem fel.
A pláne az, hogy nem is tudatosult, csak a Nyugatinál, hogy akkor én
most jól elkéstem ;) Persze "nyugtalanító" jelek voltak, egész úton:
1. jel: ahogy kifordultam az utcából (kb 2m) feltűnt, hogy a nap
mennyire süt és ha kocsival indultam volna, akkor bizony napszemüveg
is kellene arra a rövid szakaszra.
(a sztori alapja, hogy 5 helyett 6kor keltem és 5:37 helyett 6:37kor indultam)
2. jel: a buszon igen sokan voltak, egy hajnali buszúthoz képest, de
gondoltam, majd az iskolásokkal szeptembertől még többen lesznek 1
óra múlvai időpontban ..
3. jel: amikor a metróállomás lépcsőjén felmentem, ránéztem a
jegykiadó órájára és kerek óra volt (7:00) de csak arra gondoltam,
hogy nehogy a bolt kinyítása előtt érjek oda.
4. jel: a Nyugatinál a villamost vártam, amikor ránéztem az órára,
7:30 és megnyugodtam, hogy a bolt most nyit ki ... várjunk csak? a
bolt nem 6:30kor nyit? -tettem fel a kérdést! Dehogynem ... upsz,
akkor jól elnéztem az ébresztésbeállítást tegnap este és csak most jöttem
rá. A villamoson meg is néztem, hogyan állítottam be az órámat:
6:00 az 5:00 helyett ... oké, akkor ezt tegnap tényleg elnéztem ...
Persze, tegnap mozi után állítottam be az órát, és ez a mozi nem
hagyott kellemes emléket, inkább egy furcsa találkozás volt, ahol is
a lány, akivel elmentem "megszökött" a film vége előtt, mert neki fél
kilenckor találkozója volt valami kungfusokkal, és ő nem késik, ha
egyszer azt mondta ott lesz - ennyit értem ;))) - persze egy eléggé
zakkant csajszival találkoztam, de ezt csak akkor közölte, amikor már
a jegy is megvolt és az előadás előtt beszélgettünk: hogy ő két napja
van újra Pesten és eddig Kecskeméten volt 8 hónapja a barátjánál,
akivel 2 hónap "interregnum" után, végül szakított, de abban
reménykedett mégis magában, hogy a srác visszahívja és amúgy rohadtul
sajnálja magát, persze tudja, hogy nem kellene és amúgy is már a
"többiek - a kungfuról" szóltak neki, hogy lépjen végre! Előző nap ismertem meg,
amikor is a cseten rámkattintott és olyan kérdést tett fel 5.-nek,
amiből én meg azt gondoltam, hogy valami többet is akar; és akkor
sms-eztünk, és azt írta, hogy alszik és gondolkozik én meg azt, hogy
1 személyes találkozó úgyis kell egyszer, vagyis az pótolhatatlan és
akkor már azt írta, hogy menjünk moziba én meg megörültem! Aztán
olyat is írt, hogy legyen "varázsszó" ha nagyon nem jönnénk be; de
akkor azt ott ő nem mondta tegnap és tett egy utalást hogy még
kimondhatja, de akkor már a film jött hamarosan és nem is fogtam,
hogy ez hülyeség, mert ha nem mondta ki egyből, akkor többet már nem
teheti!! Aztán mielőtt lelépett volna, mert indulni ---itt telefonon
beszélgettem anyukámmal 30 percet --- kellett neki, kérdeztem:
"találkozunk még?" erre ezt felelte: "beszélünk még" és éreztem , nagyon legbelül, hogy
nem mond igazat, legalábbis hogy nem találkozunk többet és akkor még
jó éjszakát kívántam neki (bár ne tettem volna!!- de nem hallgattam
bensőmre) mert reggel aztán megkaptam, a
varázsszót és akkor mérges voltam rá és haragudtam is rá, hogy így
becsapott!! Aztán végül beláttam, hogy nem azért mert bennem volt a
hiba, hanem mert még önmagával sincs tisztában (persze, lehet hogy
bennem volt a hiba, de nem gondolom ezt nagyszázalékos
valószínűségnek) és persze mivel az az "elvem", hogy mindenkivel csak
addig van "kapcsolat" amig dolgom van vele, azt gondoltam, vele,
nyílván csak ennyi dolgunk volt.

"Ez az első bejegyzés a blogodban. Szerkeszd át vagy töröld, és kezdj blogolni!"

Nagyszerű! Kösz Blumi! Újra van oldalam, ahova írkálhatok! :) Első körben a felülettel kell megismerkednem, de remélem hamar túl leszek rajta ;)

Nos nem volt olyan egyszerű a dolog az emilcímmel, így csak ma kezdtem hozzá az íráshoz ;)

2006.08.08. Fényárnyék